Hajózási térképek

Az alapítói térképgyűjtemény nem csupán számos magyar vonatkozású, ún. hungarikatérképet és atlaszt tartalmaz, de az egyetemes kitekintésű gyűjtés eredményeképpen gazdag tárháza a 15–18. századi európai kartográfiatörténet kincseinek is. Az egyedi műként tárolt, valamint atlaszokba kötött több mint 300 hajózási térkép nemcsak mennyiségét tekintve mondható jelentős állományrésznek, de a 17–18. századi tengerészeti térképkiadványok számos értékét is magában foglalja.

Válogatásunk során arra törekedtünk, hogy e különleges kartográfiai anyagnak mind földrajzi, mind készítői-kiadói jellemzőit és sokféleségét megmutassuk. A kiállított művek jól mutatják a holland műhelyek meghatározó szerepét, miként azt is, hogy a gyűjteményben a 18. századi alkotások vannak túlsúlyban. A holland térképek mellett azonban más európai nemzetek – francia, angol, spanyol, dán – tengerészeti kiadványai is láthatók az összeállításban. A kiállított művek között is többségben vannak az európai tengerek és tengerpartok térképei és atlaszai, de találunk a világóceánok, Amerika, Afrika és Ázsia távoli vizeit és tengerpartjait bemutató műveket is.

A hajózási térképek készítésének kezdetei a középkorra nyúlnak vissza. Létrejöttük mögött alapvetően gyakorlati igények húzódtak meg, a tengereken hajózók számára szolgáltak navigációs segédeszközként. Segítségükkel a hajóskapitányok és kormányosok a nyílt vizekre is kimerészkedhettek, hiszen mindenkori helyzetüket és a hajók útvonalát a térképek segítségével meghatározhatták, és folyamatosan korrigálhatták.

E gyakorlati célhoz igazodva, a hajózási térképek tartalma és formai jellemzői is egészen sajátosak. Legfeltűnőbb tartalmuk az egyenes vonalakból álló irányvonal-hálózat, amely az útvonalak irányának meghatározásához és tartásához szükséges vonatkoztatási keretet biztosította. Az egymást keresztező vonalak egy nagy (gyakran nem látható) kör mentén elhelyezett, az égtájakat jelölő pontokban (irányrózsák) találkoznak, ill. onnan indulnak ki. A térképek további tartalmi elemei is a hajósok igényeit szolgálták: a tengerpartok, a folyótorkolatok, a part menti kikötők, valamint a hajózásra veszélyt jelentő víz alatti homokpadok, zátonyok és sziklák láthatók rajtuk. Továbbá a 17. és 18. században mind általánosabbá vált a vízmélységek adatainak feltüntetése is.

A 14–15. században a hajózási térképeket csak a Földközi-tenger kikötőiben: Genovában, Velencében, Mallorcán, Barcelonában stb. céhes és családi keretek között készítették, s a térképek is alapvetően a Mediterráneum térségét, az Égei- és Fekete-tengert és idővel Európa atlanti partjait ábrázolták. A 15. század végére, a portugál felfedezések eredményeképpen, a hajósok Afrika nyugati, egyenlítői és délnyugati partjait is megismerték, egyúttal térképeiken is ábrázolták. Kolumbusz Kristóf (1451–1506) 1492-es első útját követően, a nagy földrajzi felfedezések időszakában, az európai hajózó nemzetek, mindenekelőtt a portugálok és spanyolok pár évtized alatt bejárták, és részben kereskedelmi céljaikat követve, birtokba is vették a világóceánokat és partjaikat. Így a 16. század elejétől kezdve a távoli tengerek is egyre nagyobb mértékben kerültek fel az európai hajózási térképekre.

Nyugat-Európában, bár a part menti hajózás több évszázados hagyománnyal bírt, hajózási térképek készítése csak a 16. században indult meg. Kezdetben a helyi – francia, németalföldi, angol – műhelyekben, miként a számukra mintaként szolgáló mediterrán központokban is, csupán kéziratos művek születtek. A hajózási térképek történetében újabb lépcsőfokot jelentett a nyomtatott térképek és atlaszok 16. század végi megjelenése. Ebben mindenekelőtt a holland kereskedelmi kartográfia vitt vezető szerepet. Pár évtized alatt, a magas színvonalú nyomdászati iparnak, a kiváló kartográfusok nagy számának és a hajózásban járatos szakembereknek köszönhetően, a holland kiadók a nyugat- és észak-európai piacok meghatározó szereplőivé váltak.

Elsősorban a parti vizeken hajózó tengerészek körében a 18. századig általános maradt a hagyományos navigálási módszerek, a személyes tapasztalatok és ismeretek, írásos navigációs útmutatók és kéziratos térképek használata. Az óceáni útvonalakon mind általánosabbá váló hajóforgalom igényeit azonban egyre nagyobb számban látták el nyomtatott művekkel az amszterdami műhelyek. E műhelyek termékeinek, a nyomtatott navigációs útmutatóknak, térképeknek és atlaszoknak évtizedeken át nem volt igazi versenytársuk. Csak a 18. században a szerveződő polgári államok intézményes kereteinek kiépülésével párhuzamosan sikerült az egyes nyugat-európai országoknak saját hajózási térképkészítő és -forgalmazó műhelyeket kiépíteniük, illetve megerősíteniük.

 

Nyil