Az Északi-tenger veszélyes partjai, a helyét állandóan változtató számos homokpad, a nem látható áramlások, a sík partok részletes ismerete rendkívül fontos volt a part mentén hajózók számára. A hajóskapitányok és a kormányosok személyes tapasztalatait a 15. századtól kezdődően írásos navigációs segédletek, majd a 16. század elejétől hajózási térképek egészítették ki. A tenger partjainak első térképét a hágai Jan de Pape készítette (1530), amit a század második felétől számos további követett, amelyek vagy kéziratos változatban, vagy önálló nyomtatott kiadványként, esetenként atlaszokba kötve jelentek meg.

A tenger déli részének itt látható térképét a 18. század legjelentősebb holland kiadója, a Van Keulen család, a század elején készítette és jelentette meg. A térkép nagy részletességgel ábrázolja a tengerpartok vízrajzi viszonyait. A part menti nagyszámú mélységadat jól szemlélteti, milyen nagy fontosságú volt a tenger sekély vizei mélységviszonyainak pontos ismerete, különösen a folyótorkolatokban és a kikötők bejáratánál.